Valahogy olyan ez, mint a karácsony, a húsvét, a Valentin nap és a többi hasonló ünnep. Már elegem van belőle. Ünnepek közeledtével megnőnek az akciók, a csöpögős fészbúk posztok és már egy-két hónappal az ünnep eljövetele előtt megjelennek az ilyen-olyan szezonális kellékek, ajándéktárgyak, stb. Mire itt az alkalom, már túl van tolva az egész.
És most itt az Anyák napja. Hetek óta gyomorgörcsöm van miatta és arra gondolok, hogyan fogom fogadni a gyermekeim köszöntését, az óvodai, majd iskolai képecskéket, esetleges műsorokat. Szóval mennyire fogja bírni ezt az én gyomrom.
Számomra az egésznek amolyan kötelező jellege van. Veszek pár szál virágot, vagy valami emléktárgyat, felveszem a műmosolyt és átadom anyámnak. Nem tudom, mennyire tudja ezt ő is, vagy érzi-e ezt. Valószínű nem veszi tudomásul és örül, hogy a lánya megemlékezett róla.
Alapvetően a nagy sértődést és sírást, duzzogást igyekszem ilyen erőltetetten elkerülni. (Egyszer óriási probléma volt belőle, hogy a születés napján reggel nem azzal kezdtem, hogy boldog szülinapot. Azért sírt, mert a fészbúkon felköszöntötte mindenféle ismerőse, akikkel mellesleg semmiféle kapcsolatot nem ápol az alkalmi lájkokat leszámítva, én meg úgy voltam vele, hogy előbb elmegyek a tortáért.)
Most itt van eme fantasztikus ünnep, az anyák napja. Ha másmilyen érzéseket táplálnék anyám iránt, ha más lenne a kapcsolatunk, ha más lenne a múltunk, akkor valószínűleg most nem lenne gyomorgörcsöm és ezt az egészet nem érezném ennyire erőltetettnek. És akkor már hetek óta azt nézem, hogy ilyen-olyan szeretlek anya, meg hasonló csöpögős idézeteket posztolnak. Fáj.
Szeretnék-e másabb kapcsolatot anyámmal? Valószínűleg. A bennem élő gyermek szeretne. Szeretne egy másabb, megértőbb, kedvesebb, támogatóbb, símogatóbb anyát. Egy olyan anyát, akit lehet szeretni. Akire melegséggel a szívében gondol az ember. Akire, ha ránéz, a szeretet érzése önti el a szívét, nem pedig a feltámadó undorral küzd a gyomrában, vagy érez éppen szégyent miatta. A bennem élő gyermek szeretne egy felvállalható anyát, akire büszke lehet, a hibái ellenére is.
Az, hogy ez a kapcsolat hol siklott ki, nem tudom. Valahol már-már menthetetlen lett és nem tudom ez kinek a hibája. (Valószínű mindkettőnkké.) Amikor pszichológusok családterápiát akartak, ő mindig elzárkózott, én meg mindig azt mondtam az üléseken, hogy “ha egy kapcsolat elromlik, az sosem az egyik, vagy a másik hibája.” Ezt ma is tartom. A saját hibáinkra persze nehezebb rálátni és mindig egyszerűbb mentegetőzni, meg a másikra mutogatni. Érni kell ehhez is, na.
A problémám jelenleg az, hogy ezen a kapcsolaton már nem akarok javítani. Nem akarok energiát fecsérelni rá. Igazából tartani sem akarom. Csakhogy jelenleg egy fedél alatt élünk és mindig van valami ünnep, jeles nap, ami ha nincs megtartva, sértődés a vége és sírás és duzzogás, kiabálás…
Így felveszem a maszkot és játszom: – “Boldog” anyák napját!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: