Lélegezz!

Az első osztályt követő nyáriszünetben egy hétvégét osztálytársnőmék tiszai nyaralójában töltöttem, annak családjával. Éjszaka rám tört a sírás. Kényelmetlen volt hálózsákban aludnom és úgy éreztem hiányzik az anyukám. Nemrégiben bukkant elő ez az emlék a tudatom mélyéről, s csak most értettem meg igazán, hogy miért is sírtam akkor. Megértettem, hogy egész életemben hiányzott az anyukám.

Az egészről egy könyv tehet. Amolyan szelfhelpbúk. Karácsony előtt vettem, kiolvastam, majd az azt követő két hajnalt végig bőgtem. Nem értelmetlen zokogás volt ez, sokkal inkább valamiféle gyógyító fájdalom, mint mikor kinyomják a gennyt egy sebből, hogy az gyógyulni tudjon. Felidéződött bennem a napsütés, az úszás a Tiszában, a játék a vikkendtelki fűben és a faházikó emeletén. Felidéződött bennem barátnőm anyukájának és apukájának kedvessége. Egy teljesen más családi modellt ismertem meg. Sőt, mi több! Egy teljesen más emberi viselkedést. A családtagok kedvessége és törődése egymással és velem egyszerre volt jóleső, szokatlan és furcsán kényelmetlen. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel magamban, így esti magányomban sírva fakadtam. Ekkor történt egy még furcsább dolog:

Barátnőm anyukája ahelyett, hogy rám szólt volna, “nyugodjak meg”, maga mellé vett és átölelt.

Csak most értem meg, hogy egész életemben hiányoltam ezt a fajta anyai gondoskodást. Hiába kutakodok emlékeim között, nem találok hasonlóan intim, közös pillanatot a saját anyámmal. Rá jellemző általános viselkedés, mikor bánatomban sírtam, valahogy így épült fel:

1. Úgy csinál, mintha nem hallaná.
2. Rám szól, hogy hagyjam abba, nem szabad sírni, erősnek kell lenni, stb.
3. Hagyjam abba a hisztit, de legalább mennyek a szobámba, vagy felpofoz, hogy legyen miért sírnom. -persze sosem tette meg, csak fenyegetőzött.

Ritkán, mikor számára is látható oka volt szomorúságomnak -betegség, haláleset, hasonlók-, valamivel megértőbb volt. De mindig azt éreztem, hogy nyűg vagyok számára. Az, hogy beszéljek arról, ami bánt, nem illendő, a gyengeség jele, márpedig “erősnek kell lenni”. Ma már tudom, hogy beszélni az érzéseinkről, megosztani azt másokkal az igazi bátorság, ugyanakkor érzéseinket titkolni, talán még magunk elől is elrejteni megfutamodás önmagunk és a valóság elől.

Még sokat kell fejlődnöm, a régi minta sokszor dolgozik bennem, folyamatos hadban állok vele. Például még mindig szégyenérzéssel tölt el, ha segítséget kell kérnem, vagy nem tudom valamire a megfelelő választ. Ha valaki azt mondja, nyugodtan forduljak hozzá, ha segítségre van szükségem, nem tudom megtenni anélkül, hogy ne érezzem magam valami földönfutó, szerencsétlen, magatehetetlen valakinek, aki könyöradományért esedezik. Ezért például lényegesen nehezebb beilleszkednem egy közösségbe, nehezen tudok csapatjátékos lenni. Hiszen nem volt kitől megtanulnom a kompromisszumkötés mikéntjét. Gyermekkoromban rengeteget hallottam anyámtól ezt: “Igazam van, vagy igazam van?” – a másik fél igazának meglátására nem hajlott, s ma már tudom, érzelmi éretlenségének köszönhetően nem is tudna.

Az érzelmileg éretlen személyek képtelenek az önreflexióra, ők a tipikus “más szemében a szálkát, magukéban a karót sem” esete. Azok az emberek, akik képtelenek belátni hibáikat, képtelenek elviselni őket, így másokban ezeket felnagyítva látják meg. Hazugságaik súlyát nem érzékelik, nem képesek megérteni az ok-okozati összefüggéseket, kiváltképp, ha azok érzelmi töltéssel is bírnak. Az ilyen szülők képesek mindent megadni gyermekeiknek. Mindent, ami az anyagi léthez kell. Érzelmi síkon azonban szegénységben hagyják őket. Bennem elég korán megfogalmazódott az, hogy nem játékokat, vagy szép ruhákat szeretnék kapni anyámtól, hanem valós figyelmet és törődést. Ha úgy tetszik igazi szeretetet. Volt hogy ki is mondtam ezt, neki. Nem értette meg. Nem tudta, s a mai napig nem tudja. Képtelen rá.

Most azon feszengek, hogy képes leszek-e megadni a fiaimnak azt, ami nekem annyira hiányzott. Már rengeteget dolgoztam magamban azon, hogy képes legyek az érzéseimet kimondani, kimutatni, elfogadni. Valószínűleg még nem megy tökéletesen, de amennyire tőlem telik, igyekszem. Szeretném, ha meg tudnám tanítani a gyermekeimnek, hogy az érzéseket nem kell szégyellni. Hogy megtanulják elfogadni őket, hogy tudjanak velük mit kezdeni, hogy ne kelljen elfojtani lelkük bánatát, hogy képesek legyenek felszabadultan lélegezni, hogy ne rekedjen bennük semmi elhasznált, mérgező levegő. Szeretném megtanítani nekik, hogyan legyenek egy sóhajtás után olyan könnyűek, mint egy tollpihe, noha addig úgy húzta őket a mélység, mint egy kősziklát az óceán.

Remélem képes leszek erre.