Kétésfél hete élünk anyámnál. Ez idő alatt kisúroltam a vécéjét, fürdőkádját, többször felmostam a padlóját, hogy ne ragadjon a kosztól, két körben zsíroldóztam a konyháját – és még hátra van egy harmadik kör -, s tettem mindezt veszélyeztetett, 7 hónapos terhesen, s mikor megkértem, hogy vegye kicsit halkabbra a tévéjét, mit kapok? Na Mit?
Hogy más szemében a szálkát is meglátom, a magaméban a karót sem. Mert mi sokkal hangosabban hallgatunk rádiót. (Megjegyzés: a; Mióta nála lakunk egyáltalán nem hallgattunk rádiót, vagy néztünk filmet. Egyetlen egyszer tettem be mesét a gyereknek laptopon, aminek valljuk meg irdatlan hangereje van egy tévékészülékhez képest. b; Mikor elindult a mutató lefelé, anyám tévéje maximális hangerőt mutatott.)
Tényleg nem tudom mit vártam egy órányi masszív zsíreltávolítás után. Egy “De jó, hogy megcsináltad!”, vagy “Köszönöm!” esetleg egy “Milyen tiszta lett!”, vagy “Hogy tudtad így lesikálni, nekem nem ment?” vagy egy nyamvadt “Végre.” De nem, semmi reakció. Csak morgolódás, hogy miért pakolgatok, meg miért a leghosszabb hosszabbítót használom a mikróhoz (1. használaton kívül volt, 2. csak az a hosszabbító volt kéznél.) és hogy én mindig… És akkor a nap csúcspontjaként megkapom, hogy “Más szemében a szálkát…” Sokk.
Komolyan lesokkolódtam. (Döbbenet.) Csak ültem, néztem magam elé kikerekedett szemekkel, hogy pont ő, aki folyton folyvást másokat kritizál, akinek soha semmi sem jó, aki mindig a legolcsóbban készíttet d, aztán morog, hogy “miért olyan”, meg “meg milyen szar”, aki eljutott az igénytelenség azon fokára, hogy egy törött karfájú fotelen ücsörög a neten lógva, maga mellett tévét bömböltetve, miközben minden csupa por és ragadó kosz körülötte (És akkor hallom, hogy nagyanyámat szidja -aki még mindig kertet művel-, hogy nála minden ragad a kosztól…) Ő, engem, a héthónapos terhest, aki próbál élhető körülményeket teremteni a környezetében maga, a párja és a gyermekei számára, elkezd kritizálni. Végső érvként felhozta azt, hogy a kétéves fiam hajnalban szokott trombitálni. Ez kérem egyszer fordult elő, és rögtön elvettem tőle a hangszert és azóta elrejtjük este nyolc után előle. Jó, hogy nem azt rója fel nekem, hogy éjszaka felsír a gyerek.
Velem lenne baj? Én gondolkodom rosszul? Tényleg nincs önreflexióm, hogy magamban ne lássak hibát? Én aki annyi minden miatt nyomorgatom magam belülről, hogy nem vagyok elég jó? – Kérem, nem vagyok én egy amolyan tisztaságmániás, tip-top menyecske. Nem vagyok a világ legtakarosabb és tisztább embere. Kifejezetten rendetlen tudok lenni – első, és második osztályosként megkövült és penészedett zsemlével a táskámban jártam iskolába. Elfelejtettem, hogy ott van, utána meg féltem hozzányúlni. DE kérem felnőtt emberként az én vécém sosem nézett ki úgy, mint az övé. Az én kádam, csempém, konyhaszekrényem, szemetesem stb. sosem volt olyan koszos mint az övé.
Egyszer, egy takarításról szóló veszekedés közben, gyerekkel a karomban úgy csaptam be a bejárati ajtót Mr. Kiss-re, hogy “Én vagyok a rendetlenebb!” – és ez volt a végszó, mentem játszóterezni. (Mire hazaértünk ki volt porszívózva.)
És csak azt tudom felhozni anyám mentségére, és mantrázom magamnak, hogy az érzelmileg éretlen embereknek nincs önreflexiójuk, realitásérzetük és valahogyan folyton minden róluk kell szóljon, nekik kell a középpontban lenni.
Remélem túlélem ezt épp ésszel és leszokom arról, hogy bármiféle logikát keressek a logikátlanságban. De legalább hat hónapot bírjak ki. Akkor talán újra el tudok jutni a pszichológusomhoz.
Köszönöm, hogy meghallgattál. A következő ülésen találkozunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: