Most nyugi van. Nem tudom mi okozza. Talán végleg elmúlt a költözési stressz? A beletörődés nyugalma lenne? Az, hogy energetikailag jobb ez a lakás? (Mármint az északi nyitottságnak köszönhetően jobban részesülök a női és gyógyító energiák jótékony hatásában? ) Vagy csupán valamiféle vihar előtti csönd ez? Nem tudom. Miképpen azt sem, hogy nyugalmamat, lelki békémet és azt, hogy képes vagyok közölni anyámmal, ha valami nem tetszik a viselkedésében -félelmetes, hogy egyáltalán meg merem tenni- mennyiben köszönhetem annak, hogy kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek vagy, hogy olvastam egy könyvet az érzelmileg éretlen emberek gyermekeiről, vagy, hogy egy vaszati szerint kedvezőbb -na jó, bizonyos szempontból kedvezőbb- lakásban élek; fogalmam sincs.
Ma, mikor a védőnő meglátogatott, s anyám már a második, vagy a harmadik hozzám intézett kérdésére is elkezdett helyettem válaszolni, akkor valami hihetetlen nyugalommal és határozottsággal szóltam rá [Úr isten! Rá mertem szólni!!!], hogy engem kérdeztek. Honnan jött ez a nyugalom? Ez a bátorság a részemről? Nem tudom. Csak azt, hogy egyre inkább érzem magam normálisnak mikor vele vagyok, és ez jó. Valahogy kezd eltűnni a megalázottság érzése. Ez a kisebbségi érzés, ez a semmirekellő érzés. Egyszerűen csak azt érzem, hogy jobb és erősebb ember vagyok. És ez jó. Nagyon JÓ. Igazán felszabadító érzés, főleg azok után, hogy nem is olyan rég, még meg mertem kérdőjelezni azt, hogy jó anya lennék, s arra mertem gondolni, hogy jobban bánik a gyermekemmel, mint én magam. Most, hogy itt vagyok én is, látom hogy mennyire elkeseredetten kapaszkodik némi szeretetbe. Az unokája szeretetébe. Van, hogy sajnálom őt emiatt. De tényleg.
Azt hiszem, én most nem tudom őt szeretni. Rossz ember lennék emiatt? Rengeteg bánat és keserűség érzése kavarog bennem, mikor anyámra gondolok. A gyermek itt él bennem még. Az a gyermek, aki annyira vágyott az édesanyja szeretetére, figyelmére, kedvességére; s a gyermek, aki folytonos ámításban élt, aki hitt az ígéreteknek és mindannyiszor csalódott. A gyermek, aki el akarta hinni a hazugságokat, aki minduntalan reménykedett abban, hogy egy nap minden jobb lesz közöttük. És bennem él a gyermek, aki annyiszor egyedül érezte magát, akit magára hagytak, akit csak mások előtt dicsértek, aki kirakati baba volt, akit lehetett szidni és alázni, akit, ha valaki kérdezett, az anyja válaszolt helyette. Akibe az anyja beleoltotta a saját hibáit.
Azt hiszem tisztul a kép. A múltamra képes vagyok más szemmel tekinteni. Olyannak látni, amilyen volt. Amilyen valójában volt. És azt hiszem ez egy nagy előrelépés számomra. Valami nagy dolog. Most kívülről szemlélem magamat, régi gyermekkoromat, a kislányt aki voltam. Nem azonosulok vele, csak megfigyelem. [Mint valami keleti tanításban.] Megfigyelem a kislányt és megértem őt, a helyzetét, a cselekedeteit és igazán sajnálom őt. Összeszorul a szívem, ha csak rá gondolok. De nincs értelme újra- és újraélni a múltamat. Az egy igazán ördögi kör lenne, amiből nincs kiút. S azt már ismerem jól.
Ez a gyermek tett engem azzá, aki ma vagyok. Ez a gyermek gondolkodott és érzett és érezni akart és megélni az érzéseit és kimutatni őket és szeretve lenni és önfeledten benne lenni a pillanat boldogságában és megértve lenni és ez a gyermek változni akart. Nem akart olyan lenni, mint az a minta, amit látott. És most ez a gyermek felnőtt. Felnőtt és habár azt gondolta – mit gondolta! Meg volt győződve arról, hogy magányos vénlányként fog meghalni, akit senki sem szeret, egy macskáktól hemzsegő lakásban… Ez a felnőtt gyermek most szeretve van, képes megélni a pillanatok boldogságát, meg van értve, képes kimutatni érzéseit, azokat szavakba önteni és mer érezni teljes szívével és lelkével.
Azt hiszem nem is vagyok olyan reménytelen.
Köszönöm kedves blogom, hogy ma is meghallgattál, a következő ülésen találkozunk. Au revoire! 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: