Beköltöztünk

Hát, itt vagyunk. Most olyan szélcsöndesnek tűnik minden. Persze, ha azt az apróságot figyelmen kívül hagyjuk, hogy szőnyegsikálás közben arra jutottam, hogy az egésszel nem vacakolok tovább. Nem éri meg és inkább az oridzsinál panelszőnyeget választom, ami a 15+ éve vett alatt lapult meg, mivel meglepően jobb állapotban vannak anyám padlószőnyegeinél. És még takarítani is könnyebb őket. Mivel időközben a 15+-os szőnyegre odaépült egy kisebb beépített szekrény, a szőnyeg elvágása  mellett döntöttünk. Mr.Kisszel a folyamat közben, némi kommunikációs problémánk  adódott a “gyűrődés” szó értelmezésében, így az összes költözéssel kapcsolatos feszültség kijött rajtunk és egy kicsit kiabáltunk egymással. Anyámnak több sem kellett, a falon keresztül elkezdett bele-bele szólni, illetve később be akart jönni hozzám, hogy “megnyugtasson”. Na persze. Ez a játék már ismerős. Anyám igazság szerint akkor lenne a legboldogabb, ha szakítanánk és én nála maradnék a két gyerekkel, amolyan “házicseléd” minőségben. És nem. Nem túlzok, vagy gondolok a dologba többet. Ezt nekem igenis el lehet hinni. Mikor egy évet dekkoltunk nála, akkor is, amint egy kis nézeteltérést szimatolt próbált engem párom ellen fordítani. Az érzelmileg éretlen emberek egyebek között igencsak manipulatívak tudnak lenni. Szerencsére idővel sikerült átlátnom a szitán, és ma már nem vagyok hajlandó belemenni a játszmáiba. Nekem az nem éri meg. Sokszor érzem magam emiatt érzéketlennek, olykor kegyetlennek is, vagy mondjuk úgy önzőnek, de erre lelki békém és szellemi épségem miatt bizony szükségem van. Talán furcsának tűnhet ez az olvasó szemében, aki szerető anya mellett nőtt fel. Jómagam nem emlékszem olyanra, hogy azt mondta volna nekem, hogy szeret. Néha, veszekedések közben, kifakadt, hogy “Szeretlek, mert a lányom vagy, de…” És mindig volt egy “de”. Az egész olyan érzetet kelt bennem, mintha valami kötelességtudatból szeretne. Mert az anyáknak szeretniük KELL a gyermekeiket. De, ha valóban szeret, vagy szeretett engem, miért éreztem olyannyira szeretetlenül magányosnak gyermekkoromban? És most nem a kamaszkori magányról beszélek, hanem az azt megelőző időszakról. Szomjaztam anyám szeretetét, de sosem kaptam meg azt. Csak remélni tudom, hogy sikerül megfelelően éreztetnem gyermekeimmel az irántuk érzett szeretetemet. Igazság szerint nem igazán érdekel, milyen körülmények között élünk. Persze, szeretném nekik megadni, amit csak lehet, DE legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy tényleges figyelmet, törődést és szeretetet, rengeteg együtt töltött, minőségi időt kapjanak tőlem és az apjuktól. Most ezen dolgozom. Azt hiszem, megéri.