…karácsony előtt költöztünk. Egy kisebb autóba zsúfoltuk minden vagyontárgyunkat, a két macskát és kezdetét vette kétésfélórás utazásunk. Mikor megérkeztünk ideiglenes vendéglátónk vacsorával várt minket, melyre meghívta sofőrünket is, aki illedelmes ember lévén elfogadta azt. (Nem is emlékszem mi volt, talán valami nagymamámtól kapott hurka, toroskáposzta és házi készítésű elsózott kenyér… Mégis emlékszem.) És a lakás…
Az étkező-konyhát füst lepte el. Na nem odakozmált étel füstje, csak a dohányé. A falak az olajos koromtól a szürke ötven árnyalatában pompáztak. Az asztalt (nagy, kerek, tölgyfa) mindenféle kacat borította. Valószínűleg volt rajta számla, teli hamuzó, kiszáradt virág (cserepes és cseréptelen), törött váza, meg hasonlók. Az ajtók ragadtak a kosztól. A vécé… Látott már valaki fekete vízkövet? Akkor láttam. Az ülőkét – nagymamám elmondása szerint – anyám egyszer lehányta. Nos, még mindig le lehetett hányva és a vécécsészében fel is lehetett fedezni némi odaszáradt hányadékot. A többi helységet inkább nem részletezném. A tűzhely és a fürdő állapotát, valamint a szobák illatát, az azokban fellelhető por mennyiségét, a padlószőnyegek és függönyök színét, tapintását inkább az olvasóra bízom.
Szóval beköltöztünk. Két félszobába két felnőtt ember és két macska. (Yin és Yang) Ugyan -úgy volt- csak pár hónapra kell berendezkednünk, ilyen körülmények között mégsem akarhattam élni, így vad takarításba kezdtem. Festékre ugyan nem volt pénzünk, de felfedeztem, hogy a kormos festékréteg alatt még meghúzódik némi fehérség, így egy kis csiszolópapírral és kölcsönkapott csiszológéppel sikerült a konyha-étkezőt elfogadhatóbb állapotba hozni. Ha jól emlékszem a fürdő-vécé részleget egy hétig sikáltam, de ebben nem vagyok biztos. Még a padlószőnyeget is sikerült felfrissíteni egy kis gőztisztítással. Mindeközben anyámat a füstölő átszivárgó szaga és a macskák ottlétének tudata zavarta. Azóta is próbál minket meggyőzni arról, hogy ő allergiás a macskákra, pedig az alatt az egy év alatt, míg együtt laktunk egyetlenegy köhögőgörcse, de még csak kiütése sem volt. (Ellenben nekem a dohányfüsttől volt. Köhögőgörcsöm. Többször is. Egyszer napokra el is ment a hangom, s allergiavizsgálatra küldött, hogy biztos a macskaszőr tehet róla… – nyaff.)
Azt kell még tudni, hogy a négy évvel ezelőtti állapotom érthető legyen, hogy mi -én és Mr.Kiss (ejtsd: miszter kissz)- már évek óta nem néztünk tévét, napjainkat csendben, esetleg zenehallgatással, néhány sorozatrész megnézésével, olvasással, számítógépes játékokkal és beszélgetéssel töltöttük… Namármost; vendéglátónk tévéje minden reggel pontban 6 órakor bekapcsolt, valami irdatlan hangerővel, s egészen este 10-ig folyamatosan üvöltött. Kérésünkre lejjebb vett a hangerőből, de panelfalak révén nem sokat segített a helyzeten. Az egészhez hozzáadódik a szomszédok karácsonyi üvöltözése, a kutyaköröm kopogás a plafonon és egy baba sírása. Tompítani a zajon csupán úgy voltunk képeset, hogy mi magunk is rászoktunk a tévénézésre. Próbáltuk a trashreality-k hangját elnyomni némi történelemről, vagy világegyetemről, esetleg állatokról szóló dokumentumfilmmel. (Egészen addig, míg olyan lelkiállapotba kerültem, hogy magába szívtak a “mondj igent a ruhára” jellegű fantasztikus műsorok.)
Szóval, erős zajszennyezettségben élve, de a lakást lakhatóvá téve éldegéltünk, mikor anyám kiakadt, hogy nem töröltem le a kávét a tűzhelyről, és jönnek hozzá, és ilyen környezetben kell fogadja. Megjegyzem, még mindig arról a tűzhelyről beszélünk, melynek az oldaláról és padlójáról az odaszáradt zsírt 4-5-szöri zsíroldózással is alig sikerült megtisztítanom. Ezen a ponton érkeztünk el oda, hogy engem léha, lusta, rendetlen valakiként kezdjen el kezelni, miközben hallgatjuk a fantasztikusabbnál fantasztikusabb internetes pénzkeresési lehetőségekkel kecsegtető munkáiról szóló ódáit. És – most jut eszembe- skyp beszélgetéseit egy “Sárika” nevű “alattvalójával, akkit ő hozott a rendszerbe. Üvöltözés, kioktatás magashangon, hülyézés stb. stb. stb… Kérésünkre, hogy halkabban, nem reagál. És akkor elérkeztünk igazi szitkomba illő jelenetemhez:
Könnyek között, hajamat tépve rohanok a lifthez – papucsban egy kabáttal, le a kilencedikről, futás el a háztól… Magamban csak a csendre tudok gondolni, hogy azt akarok. CSENDET! És akkor trombitaszó, tűzijáték, kurjongatás: Boldog Új Év! (Oh, könyörgöm, valaki filmesítse meg!)
Szóval akkor ráeszméltem: Nincs menekvés, zajban kell élnem. De talán anyám is ráeszmélt, mert a tévéjét másnap kikapcsolta pár órára nap közben, mikor skypon “ugatott” – hogy is neveztem el?…! – “Sárikával”.
Fél év múlva a pszichiátrián találtam magam egy gyomormosást követően, mert bevettem pár szem nyugtatót, hogy tudjak kicsit pihenni és aludni egyet. Kívánságom teljesült. Egy hét bennfekvés, zöld környezet, madárcsicsergés, csend, nyugalom, koszt és kvártély. Pszichológusnőm első ülésünkön azt kérdezte, hogy érzem magam.
“-Nagyon jól! Végre hallom a gondolataimat! :)”
(És mi ide megyünk vissza, két felnőtt, két kisfiú, két macska, két félszoba és egy fél konyha-étkező. Három év, amit túl kell élni az előrébb jutás reményében. Legalább már van nála melegvíz.)
Azt hiszem, most készülhetünk a legrosszabbra, miközben remélhetjük a -ha nem is a leg, de a – jobbakat.
A következő ülésen találkozunk. Viszlát drága blogom és B.Ú.É.K. neked, meg mindazoknak, akik ezt a bejegyzést végigszenvedték. 🙂 Ciao.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: