Énidő

A mai reggelimet a vécébe zárkózva költöttem el, jóformán zokogva.

Egyszerűen úgy érzem, mindent nekem “kell” megcsinálnom, mert ha én nem, akkor senki sem végzi el a feladatokat. Hiába a kérés, hiába az ígérgetés… Egyszerűen sok már.

A költözésünkkor kértem Mr.K-t, hogy húzza meg a csavarokat az étkező székeken. Ez volt januárban. Ma reggel szomjasan ébredtem, összeszáradt szájjal. Éjszaka túl fáradt voltam, a szoptatásokba belealudtam, nem volt vizem. Kismanó reggel beállított hozzám egy csavarral, miközben Babácska éppen nyűgösködött. Kérdeztem, hol találta, mutatta. Persze, hogy abból a székből esett ki, amelyiket ő használ. Még szerencse, hogy nem esett alatta össze. Amennyire tudtam, betekertem, persze a hozzá való kulcsot nem találtam.

És akkor jött az éhség. A baba sírt, cici nem kellett neki, altatni hiába altattam… Betettem a kiságyba egy nyugodtabb pillanatban, odamentem a hűtőhöz… Kivettem a három nappal ezelőttről maradt tésztát és elkezdtem enni. Tejfölös-húsos nyavalya. Semmi gusztusom nem volt hozzá, de nem volt más. Konyhamalacnak éreztem magam. Elfuserált egy étel lett.

Azért lett tészta, hogy Kismanó egyen. Azért lett tejfölös, hogy anyámnak jó legyen. Hús azért kellett, mert gomba még nem lehet és “húst kell enni”. Az “kell” és pont. Anyám és párom evett belőle egyszer, Kismanó csak kóstolgatta, nem ízlett neki. A maradék elfogyasztása rám várt a gyermekkorom mottójával: “ételt nem dobunk ki”. Persze, kérdőre lettem vonva, hogy miért nem mondtam, hogy vásároljon be, meg mit vegyen, meg stb… De hogy őszinte legyek, most ez az egész “mi legyen a kaja” téma fárasztó. Nem tudom rendesen végiggondolni. Azt érzem, hogy rengeteg minden itt lóg a nyakamon, nyomja a vállamat a teher. Kifakadtam.

Hiába kapok ígéretet segítségre, mégis az a vége, hogy nekem kell megcsinálnom. Nem tudok gondolkodni, nem tudom kitalálni, mit együnk. Ez most nem meg. Összeszedni rendesen magam sem tudom. Van, hogy napokig nem jutok el egy alaposabb fürdésig. Zavar, hogy nem tudok úgy Kismanóval lenni, ahogy igényelné, hogy még egy normális étrendet sem tudok biztosítani neki. Mikor tegnap anyám krumplit akart neki adni pörkölttel, megjegyeztem, hogy nem kellene folyton krumplival tömni, a pürét úgysem eszi és jó lenne, ha zöldséget is kapna. Erre mutatta, hogy ott van a levesben a zöldség nem kell neki. Láttam a két pici répa darabot és a három karalábét úszkálni a tészták között a lében… Belül marcangoltam magam.

Megkaptam, hogy még mindig nem mostam el a tésztás edényt, és büdös. Már az ittlétünk elején kijelentettem, hogy ha a mosogatóban szennyes edény lesz, nem mosogatok. Többször kértem, ne oda pakoljon, mert nem lehet a szennyesétől a csaphoz férni. Odamentem hozzá, hogy beszéljük meg, találjunk ki valamit a konyhába, egy rendszert, hogy mit hova rakunk, hogy gyűjtjük a szennyesünk. Mert jelenleg nálunk gyűlnek a mosatlan tányérok, és valahányszor alkalmam lenne mosogatni, nem tudok, mert a zsíros edényei elfoglalják a mosogatót. Kiakadt, hogy sehol nincs hely a konyhában, mert -persze- minden kacatunkat ott pakoljuk le. (Ez jelenleg egy szöszhenger és egy kisebb befőttesüveg volt, a többi kacat anyámhoz tartozott.) Elfáradtam és nem kezdtem el taglalni neki, hogy lehetne egy normális méretű munkafelületünk, ha nem ragaszkodik ahhoz, hogy a hűtőt a sarokba állítsa és vágatja le a munkapultot ennek megfelelően, még jóval az előtt, hogy a falas ember megjelent volna a színen. Még azt sem vágtam a fejéhez, hogy a konyhaszekrényen ott van egy paradicsom paca, legalább a szülésem idejétől, amit ő fröccsentett oda és azóta ott díszeleg. Csak nyeltem egy nagyot, s tudtam, ha én nem törlöm le onnan a kávécsíkokkal együtt, akkor senki nem fogja letörölni. Ha én nem takarítom ki a lakást, akkor ő biztosan nem fogja. Feltakarítottam a mocskát 7 hónapos terhesen és semmi reakciót nem kaptam, csak azt, hogy “úgy viselkedem, mintha ez az én lakásom lenne”.

Ettem a húsos tésztát, Kismanó nyaggatott a sokadjára leesett mentőautó ajtajával, hogy tegyem vissza, láttam magam előtt a paradicsomfröccsöt, a kiesett csavart és csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarok húst enni. De éhes voltam, szomjas voltam, Babácska sírt, Kismanó dühöngött, Mr.K. bal lábbal ébredt, nekem meg már elegem volt. Bezárkóztam a vécébe, lenyomtam a torkomon a maradék tésztát, átmentem a fürdőbe és vettem végre egy forró fürdőt, amiben vagy 9 hónapja nem volt részem. Hajat mostam, közben az egész kócerájt Párom nyakába varrtam.

Ez most az én időm. Hajat mostam, leborotváltam a lábam, kiszedtem a kósza szemöldök szálakat, nyugodtan felöltöztem majd miután végre sikerült megnyugtatni, jóllakatni és elaltatni Babácskát, kisírtam az egész mindenséget Mr.K-nak. Hogy neki mennyivel jobb. Ő hétköznaponta itt hagy mindent, emberek között van, reggelente a körülményekhez képest nyugodtan készülődik, míg én kb 2 perc alatt vágom rendbe magam annyira, hogy a gyerekekkel lemehessek a játszótérre. Hogy semmi idő nem jut magamra, és úgy érzem minden vacak engem terhel.

Elment és úgy bevásárolt, hogy 3-4 napig nem kell gondolkodnom legalább az élelmezésünkön. (Persze többnyire gyorsfagyasztott étel, de már ez is valami.)