Végül csak 9 nappal toltuk túl ezt a terhességet…

Korábban azzal viccelődtem Mr.K-val, hogy annyi oxitocint kaptam a múltkor, hogy lehet már csak a tolófájásokat fogom felismerni…

Egy vasárnapi hajnalon görcsölgetésre lettem figyelmes, félálomban. Gondoltam, végre jönnek a jósló fájások. Valamikor reggel 7 után kikeltem az ágyból, elmentem a mosdóba, majd megállapítottam, hogy ezek valószínű már nem jósló fájások és meglehetősen sűrűn, olyan 2-1,5 percenként jönnek. Felkeltettem Mr.K-t, Kismanótól elbúcsúztam, persze egy kis gyurmázást követően és irány a sürgősségi nőgyógyászat. Négyen érkeztünk műszakváltásra, majdhogynem egyszerre. Megvizsgáltak minket, majd felkísértek a szülészetre.

Párom nem jöhetett be, mert még tartott a látogatási tilalom a járvány miatt (influenza), így meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy egyedül leszek. Persze, mondták, hogy nem vagyok egyedül, itt vannak ők, a szülésznők, meg a szülésznő tanoncok, és itt van az orvos is. De én másfajta egyedüllétre gondoltam. Az előző szülésemnél nagyon sokat jelentett nekem, hogy a párom mellettem volt és fogta a kezem. Sírtam.

És akkor, mikor már kicsit megnyugodtam, hozták a tálat, meg azt a rémisztő hosszú ollószerű valamit, amit burokrepesztéshez, vagy sapka eltávolításához használnak. Ekkor egyenesen bepánikoltam, nem hagytam. Kérdezték, Mi a baj Kismama? Nem tudtam válaszolni. Rémült voltam, és még nem éreztem magam készen a szülésre. (Úgy tűnik a 40hét és az a +4-9nap nem volt elég ehhez.) Lassan megnyugodtam annyira, hogy a hozzám kirendelt szülésznő tanoncnak elmondtam azt, amit már korábban felvázoltam a Kis-Kedves-Kegyetlen szülésznőnek. Hogy az előző szülésemnél emlékbetörésem volt a 17éves korombeli erőszakomról. Elmondtam neki, hogy jól esne, ha tájékoztatnának arról, hogy mit fognak velem csinálni. Ideállítottak eszközökkel, hogy burkot repesztenek, most, de rögtön, nekem meg nem mondott előtte senki semmit. Kicsit megdöbbent, majd azt mondta, hogy ők azt hitték, velem ezt odalent közölték. Mondtam, nekem ott még annyit se mondtak, hány centire vagyok kinyílva. (Magamban arra gondoltam, dolgozhatnának kicsit a kommunikációjukon…)

Kis idő múltán meglátogatott a Doktorúr. Elmondta, hogy buroksapka levételről lenne szó, jelenleg nem szükséges, mert jó a baba szívhangja, lehet így is szülni, csak tovább fog tartani. Mondtam neki, hogy szeretnék egy kicsit még nyugodtan vajúdni, majd szólok, ha úgy érzem el lehet azt a sapkát távolítani. Így vajúdtam tovább. Szoktam, hogy egyedül vagyok, míg eléggé erősnek nem éreztem magam. Szoktam a gondolatot, hogy szülni fogok, hogy várandósságom végéhez értem, egészen addig, míg lélekben és testben késznek nem éreztem magam a szülésre. Fájásaim erősödtek, rendeződtek. Oxitocint nem kaptam -habár a zárómon szerepel, gondolom odalent azt is felírták nekem.- Teljesen más érzés volt így készülődni a fiam érkezésére.

Ahogy telt az idő, kissé éhesnek kezdtem magam érezni. A szám is száradt. Nem volt ott velem Mr.K., hogy a becsempészett kekszből és vízből adjon nekem. Az órára néztem, fél12. És akkor hoztam egy számomra racionális döntést: Vegyük le a sapkát, szüljük meg ezt a gyermeket! És a sapka eltávolíttatott. Mondta a Tanulóm, hogy olyan 3 óra múlva néznek megint egy állást. (Még mindig olyan 2-3 centire voltam kitágulva.) Gondoltam magamban “Na persze…” emlékeim szerint ez a fajta beavatkozás igencsak felgyorsítja a folyamatot – esetemben.

A sapka eltávolítását követően egy kis időre irgalmatlan fájdalom tört rám. Zsibbadni és görcsölni kezdett a karom. A Tanulóm jól helyt állt. Megfogta a kezem, a szemébe kapaszkodtam, miközben segített a légzésemet rendbe rakni. A görcsölés és zsibbadás elmúlt. Vajúdtam tovább. Valahogy eltűntek mellőlem. Megláttam, hogy elmegy előttem a Kis-Kedves-Kegyetlen szülésznő. Mondtam neki, hogy szerintem mindjárt megszülök. Kérdezi, van-e székelési inger. Mondom kicsit, de nem igazán. Azért nézett nekem egy állást: 4 centi… Ránéz a CTG-re… Végülis lehet készülni a szüléshez… Elmegy, hogy készüljenek. Én meg egy következő fájásnál kiáltok, hogy nekem nyomnom kell. Sehol-senki a környékemen, majd csődület. Kis-Kedves-Kegyetlen megint megnéz, szólnak a Doktorúrnak, ágyat rendezik át, mondják nekem toljak közben nyugodtan, hagy jöjjön lejjebb az a baba.

El nem tudtam képzelni, hogy két tolófájás között ekkora lehet a különbség. Az első szülésemnél teljességgel azt éreztem, hogy ott helyben beszarok és behugyozom. Folyamatos ingerem volt rá, nagyon erősen. Most ilyet egyáltalán nem éreztem. Csak azt, hogy a méhem küldené ki a babámat. Most éreztem őt is, ahogy egyre lejjebb és lejjebb kerül, éreztem, ahogyan próbál kibújni belőlem. Amikor Kismanó született, csak történtek velem a dolgok, most sokkal inkább éreztem azt, hogy részese vagyok a fiam születésének. Erősebbnek éreztem magam, boldogabbnak, örültem, hogy hagytak a saját ütememben vajúdni, hogy nem vették ki a kezemből az irányítást. Mondhatni törődtek velem. A Tanulóm nagyon jól helyt állt, megtudott engem nyugtatni és erőt önteni belém. Belém, aki ennyire pánikolós vagyok. Teljesen más szülésben volt részem ugyanabban a kórházban, egy hétvégi napon, még az egyik szülésznő is ugyanaz volt. (Valami vezető lehet közöttük, csak a végén jött oda, segédkezni.)

Végignéztem, ahogyan a babám száját tisztogatják, hogy elvágják a köldökzsinórt, láttam és hallottam, ahogyan felsírt. Megkaptam őt, a mellkasomra helyezték. Megfogtam, beszéltem hozzá, megnyugodott. Sosem fogom elfelejteni a véres kicsi testét. Gyönyörű volt. Valahogy az egész jól esett. Meg is köszöntem a szülésznőknek, az orvosnak ezt. Hogy lett egy sokkal jobb szülésélményem.

A buroksapka eltávolítását követő harmadik órában már elhagytam a szülőszobát.