A Grófkisasszony a második napon érkezett hozzánk. Tolókocsin, “udvarhölgyei” kíséretében. A személyzet egyik tagja vállfán egy rózsaszín tütüs együttest tartott, míg a többiek az ágyára segítették. Ez a kép fogadott a terembe való belépésemkor. Meglátva a tütüt, rossz sejtésem támadt új lakótársunkkal kapcsolatban. A Grófkisasszony meglehetősen csapzott volt és fáradt. Nehézkesen állt fel, és feküdt ágyába.
Aznap még viszonylag csendes volt, ámbár, ahogyan közelített az éjszaka, egyre többször hallgattuk végig az ő viszontagságait. Azt a traumát, amit a szülés után elszenvedett. Az ember ilyenkor együttérző, megértő a másik szenvedésével kapcsolatban. Meghallgatja, sopánkodik kicsit, jajgat vele együtt, sajnálja, szörnyülködik, hogy “Úristen!” és hasonlók. Igen nehéz lehetett neki. A nap végére már kívülről fújtam a történetét. [De az ő története most nem is olyan nagyon lényeges, habár meg kell hagyni, örülök, hogy nem velem történt…]
A Grófkisasszony az első közösen eltöltött napunkon azzal indított, hogy ő nem panaszkodós, de a szülést követően rengeteget panaszkodott az állapotára, hogy “az rosszabb, mint a szülés” míg éjszaka arra lettek figyelmesek, hogy már nem panaszkodik, annyira kimerült, annyira rosszul van. Így lett megmentve az élete. Megannyiszor hangoztatta, hogy Ő nem panaszkodós. Hittünk neki. Eleinte. Az idő múlásával persze kétségeim támadtak, s mikor már-már nagyon untam a folytonos siránkozását, hogy vele mekkora tragédia történt, és szerinte éppen jelentkezik nála a szülés utáni depresszió (ami egyébként szülést követő 2. hétre jellemző, nem a 2. napon…) kapva kaptam az alkalmon, hogy átirányítsam a kórház klinikai szakpszichológusához, mondván: “Mi meghallgatunk, meg ilyenek, de egy szakember más oldalról közelíti meg a traumádat és segít feldolgozni azt.” – vagy valami ilyesmi. Mindegy. Falra hányt borsó, hogy mondani szokás. Ez a harmadik napomon történt.
A pszichológus említése után valóban kevesebbet panaszkodott – már ami az őt ért végzetesnek induló szülési balesetet illeti. Ezt követően jött a siránkozás nekünk, az ápolóknak, az őt telefonon keresőknek arról, hogy neki nincs teje. Csak előteje van. Teje nincs. Be is rendelt magának rántott leves, szigorúan borsó nélkül, barna sört, persze alkoholmenteset (a cukros, malátát alig tartalmazó fajtából…), tejfakasztós teát, ásványvizet, buborék nélkül, vetetett mellszívót, mert hozzanak azt is, hiszen nincsen teje. Csak előteje van. Mindent hozatott magának, amit a közhiedelem tejfakasztásra alkalmasnak tart.
Egy napja sem hallgattam ezt. Mondta nekünk, a személyzetnek és mindenkinek aki őt telefonon kereste. Egyik szoptatás után arra lépek be, hogy kedvenc szoptatási tanácsadómmal lefejt a melléből vagy 40ml csontfehér tejet. Persze hamarosan keresték telefonon, s arról panaszkodott éppen, hogy neki nincsen teje, csak előteje van. – Mindeközben két szobával arrébb, egy hirtelen császáros anyuka lefejt tejmennyiség rekordja a szülést követő 4-5. napon 12ml volt. Előzetes szoptatás nélkül. – Megjegyeztem neki a lefejt mennyiséget látva, hogy most már ne mondogassa, hogy nincs teje. Persze, falra hányt borsó. A Grófkisasszonynak továbbra sem volt teje, csak előteje. (Ami ugye sárga, nem csontfehér, de mindegy…)
Lassan a tejetlenséget felváltotta, a “félek kakálni, még a végén kiesnek a varratok”, “piros a mellbimbóm, a végén vért fog szívni a babám”, “felcserélődtek az ingerfunkcióim, mert pisilés helyett kakilok, kakilás helyett pisilek”. “Folyton csörög a telefonom, miért nem hagynak már békén?” “Miért jön ennyi látogató, hagyjanak már békén!” “Minden bajom van”, szörnyű, ami velem történt, a kórházban “az ember pihenni szeretne, miért nem hagytok pihenni?, folyton kijárkálok vendégeket fogadni”, “Miért csak a 4. nap jött meglátogatni a párom?” “szörnyen szőrös a lábam”, “hogy néz ki a hajam?”…
Valahol itt kaptunk új szobatársat, aki csak rám nézett egy panaszáradat közepette és elnevette magát. Neki legalább volt humorérzéke. Az enyém éppen kezdett elhagyni. Már legalább két napja hallgattam a Grófkisasszonyt és egyre kevésbé viseltem jól idegileg. Kezdtem amolyan Dr. House félévé válni. De tartottam magam, s csak halkan jegyeztem meg ezt-azt, cinikusan, inkább magamban, alig hallhatóan.
Azt kell még tudni a Grófkisasszonyról, hogy minden mozdulatát kommentálta: Megyek ide, megyek oda, így ülök le, úgy mászom fel az ágyra, ezt eszem ezt iszom, ez de jó, de inkább az de rossz, így de fáj, stb. Ha nem keresték telefonon és nem kellett újra meg újra elmondania, mi történt vele és hogy érzi magát és mennyire fél kakilni (felemelő telefontéma), akkor azt hallgattuk, hogy éppen mit csinál, vagy mi jutott az eszébe. Gyakorlatilag szünet nélkül. És volt még egy szokása:
Ha valaki megemlítette, hogy neki fáj a gátsebe, ő rálicitált, hogy neki is, és még… Ha valaki megemlített valamit, eszébe jutott, hogy neki meg és ráadásul… Ha beszélgettünk neki eszébe jutott, hogy ő neki meg… még akkor is, ha a beszélgetéshez semmi köze nem volt. Belevágott az ember mondandójába, hogy az ő hangja hallatsszon… Az ő története, az ő “nempanaszkodása”, mert azt tudjuk, hogy Ő nem szokott panaszkodni. (pont.)
Valahol a személyzetnek is elege lehetett belőle. Gondolom ezt az egyik szülésznő sóhajából. Az esetet idézem:
-Megy a szoptatás anyukák? Valakinek valami panasza?
-Úgy érzem kezd sebesedni a mellbimbóm.
-Nyomjon ki rá egy kis anyatejet anyuka! 🙂
-Nekem van ilyen krémem, azzal szoktam kenegetni. 🙂
-(Sóhaj) Ahogy önnek jobb. (Fennakadt szemek. Távozás a szobából)
És ez mindig így volt. Kérdezték a szobát, ő rögtön elővette valamelyik nyavalyáját, nehogy más elkezdjen itt panaszkodni.
Talán nem is lett volna ezzel akkora baj, ha nem szeretném úgy a csendet, ha nem éppen egy babával kellett volna összehangolódnom, ha nem jut eszembe a két szobával arrébb fejő szükségcsászáros ismerős, ha nem jut eszembe a 33. héten elvetélt régebbi szobatárs, akinél már csak az ő életét tudták megmenteni a babáét nem, ha nem jut eszembe a mellettem fekvő szobatársam középső babája, aki 9. napon halt meg oxigénhiányos állapot miatt, ha nem gondolok arra, hogy basszus élsz és a babád is jól fejlődik, tejelsz mint állat én meg az elzáródott tejcsatornáimmal szenvedek egy cumival összezavart csecsemővel és még azt is sikerült belém szuggerálnod, hogy “Nincs tejem”… Ha nem gondolok arra, hogy előző szülésem után egy évig jártam pszichológushoz, ha nem gondolok arra, hogy ha nekem ennyi tejem lett volna az elsőszülöttömmel, akkor nem kell tápszereznem… Ha nem jutnak eszembe a korán töltött napjaim alatt megismert anyukák, akik közül egy-kettő már két hónapja fejte a tejet és adta az inkubátoros babájának… És eközben a babám sírt, mert nem jött neki a tej úgy, ahogy szeretné. Pedig volt ott bőven. Éreztem, csak nem tudtam kellőképpen ellazulni. (A szoptatási tanácsok közt megannyiszor olvashatjuk, hogy keressünk egy nyugodt helyet, lazítsunk közben, nézzük a babánkat, hangolódjunk rá, stb. Naivan arra gondoltam, a kórházban lesz legalább 3 nyugis napom, mikor ezt megtehetem, mielőtt haza jövök a kétéveshez és anyámhoz. Erre készültem. A Grófkisasszonyra viszont nem tudtam felkészülni, pedig minden hosszabban töltött kórházi létem alatt sikerült kifognom legalább egy ilyet. Olyan embert, beteget, aki csak a saját nyavalyáiról tudott beszélni és folyamatosan ömlött belőle a panaszár…)
A kórteremben leginkább a csend hiányzott. A Grófkisasszony ugyanis megállás nélkül beszélt. Így -paradox módon- átmentem szoptatni a “közös helyiségbe”, ahová eleinte jártam, mikor még csak “felügyelet mellett” szoptathattam. (Erről majd később.) Ha valaki megkérdezte, miért itt? Azt válaszoltam, van egy szobatársam, aki már nagyon idegesít és nem tud csendben lenni, én meg szeretnék nyugodtan a babámmal foglalkozni. Érdekes módon a személyzet minden tagja rögtön gondolta, hogy kiről is van szó, és meg kell hagyni, jól gondolták.
A Grófkisasszony ötödik napomon távozott köreinkből, frissen borotvált lábbal, frissen mosott hajjal, a megjegyzéssel, hogy neki “már minden baja van” és a magamban felállított diagnózisával, mely szerint narcisztikus személyiségzavara van. Menthetetlenül. (Ugyan nem vagyok pszichológus, hogy pontos diagnózist írjak, de aki ennyire énközpontú, hogy csak magáról tud beszélni és mások szava nem érdekli, de még csak a tiszteletet sem adja meg, hogy végigmondhassa a mondandóját… szerintem nem lehet olyan nagyon téves a megállapításom a Grófkisasszony neurózisával kapcsolatban. Talán csak a neurózis, mint fogalom téves itt. De hát én nem vagyok pszichológus, így nem is tudhatom igazán…)
Miután a Grófkisasszony távozott, fellélegezett a szoba. Kicsit beszélgettünk, aztán feküdtünk csendben, szó nélkül, a babáinkat figyelve. Olyan jól esett az a csend, mint a sivatagban egy korty víz. Kellett, de nagyon.
Kommentek