Kedves emlékek

Most, hogy így egyre közelebb kerülök a szüléshez, óhatatlanul is sokat gondolok az előzőre. Most igyekszem a jó részét megragadni és inkább arra fókuszálok. Amolyan pszicho-áthangolást végzek magamon. Önhipnózist.

Aznap reggel 4-kor felébredtem, megittam a kávém, elkezdtem munkába készülni. Majd halál nyugodtan kiszóltam páromnak a fürdőből, hogy

“Szerintem folyik a magzatvíz.” – Tovább készülődtem, teljes nyugalommal, de már nem a munkahelyemre, hanem a kórházba. Tanakodtunk kicsit, hogy busszal, vagy mentővel menjünk, majd a vízfolyás miatt a mentőt választottuk. Összeszedtem, amire úgy gondoltam első körben szükségem lesz és 5-kor már a sürgősségi nőgyógyászaton voltunk. Onnan a szülészetre küldtek tovább. A szülőszobára várni kellett, nem volt szabadon egy sem, így egy rövid időre elváltak útjaink Mr.Kiss-szel. Én a vajúdóba, ő a váróba. Alig ültem le, máris szóltak, hogy lett egy szabad szülőszoba, mehetünk. – Nem is csodálom. Mikor vezettek be engem, nagy kiabálás és hajrázás volt. Egy baba éppen akkor láthatta meg a napvilágot. Párom kissé izgatottan jött be hozzám. Mikor kellett fogta a kezemet, nyugtatóan hatott jelenléte.

Jól eső érzéssel gondolok Renátára. Egyedül az ő nevét tudom, na nem azért, mert bemutatkozott, csak a szülésznők és ápolók beszélgetéséből következtettem rá. Abból, hogy: “Mennyire furcsa Renátát zöldben látni!” Ő volt az egyetlen, aki elmagyarázta nekem, mi is történik velem, hogy miért fájhat annyira a méhszájvizsgálat. (Koraszülés, feljebb kell még nyúlni és kicsit ferdén is állok odabent.) Mikor megijedtem a burokrepesztéstől, ő volt az egyetlen, aki elmagyarázta nekem, hogy hogyan is zajlik és miért is van szükség erre. Meg úgy milyen hatása van.

Ő nem akart engem elgázosítani, hogy megnyugodjak. Nem akart lelkileg terrorizálni, hogy “most a baba az első”, értelmes emberként kezelt engem. A gátmetszést ő csinálta, magát a szülést nem ő vezette le, hanem egy orvos. A sebet óvatosan és figyelemmel varrta össze nekem. Azt hiszem jó munkát végzett. Rá hálával gondolok, mert figyelembe vette a fájdalmamat és óvatosabban nyúlt hozzám, mikor arra kértem. Hálás vagyok neki, mert felnőttként, partnerként kezelt engem, így már nem éreztem magam annyira kiszolgáltatottnak, mint előtte. Még egyszer: Köszönöm Renáta!

Szívesen gondolok vissza a kitolási szakaszra, arra az érzésre, mikor Kismanó kicsusszant belőlem. Az orvosok, szülésznők, nem tudom kik biztattak, hogy jól csinálom, ügyes vagyok és milyen jól összeszedtem magam a végére. Nagyon büszke voltam magamra, mintha olimpiai aranyat nyertem volna… Talán még tapsoltak is – de ezt inkább csak képzelem. Emlékszem, utána mondtam Kedvesemnek, hogy a következő lány lesz. Teljes eufóriában voltam, ő meg nem értette, hogy akarhatom ezt az egészet ismételten végigcsinálni. Akkor vettem észre, hogy kicsit ő is megizzadt.

Babát kivitték, óriási volt a felfordulás, hallottam, hogy felsír, Párom mondta, hogy ez az ő hangja. Kérdezték a nevét, legalább kétszer, az apasági nyilatkozatot… Nagy volt az öröm. A szülésznő érdeklődött, hogy room in-t kérek-e –Persze hogy azt! Behozták, megmutatták nekünk… Sosem felejtem el azt a két apró szempárt, ahogy kikukucskált a törölközőből.

Örömmel gondolok vissza a koraszülött osztály nővéreire… A nagy részükre. A doktornő kedvességére, hogy nem küldött ki a vizsgálatnál, s úgy döntött tegyük mellre a kisfiút. (Az mennyire szürreális jelenet volt.) Rendesek voltak, hogy nem ragaszkodtak annyira a házirendhez és 5 perc helyett akár egy órát is benntölthetett velünk az újdonsült apuka látogatási időben.

Az egyik legkedvesebb emlékem a baba-mama szobához kötődik. Kismanóval álltam az ablaknál és a hóesést mutattam neki. (Nem tudom mit láthatott. A szürkeségben felfelé szálló fehér foltokat? Fénylő pontokat keringőzni?) Nagy szemekkel és csodálkozó szájjal nézett ki velem az ablakon. Mr.K. akkor érkezett, odalépett hozzánk és átölelt. Azt hiszem akkor lettünk egy család.