Az elmúlt 8 hónap

Ez a terhesség nem volt könnyű számomra és még nem vagyunk a végén. Mint már írtam róla, egy évig jártam terápiára, hogy ez a baba esélyt kapjon arra, hogy megfoganhasson. Mikor megcsináltam az első pozitív tesztet, nagyon boldog voltam. Beszéltem is hozzá, meg minden. Aztán a 6. héten rózsaszínes, majd kissé véres folyást vettem észre, s enyhe menstruációs görcsszerűségek kíséretében párommal bementünk a sürgősségi nőgyógyászatra. Doktor úr kedves volt, megismert. Az első babával hozzá jártam terhesgondozásra, mint ahogy most is. Amolyan védőnők mellé kirendelt orvos. Megmutatta nekem az ultrahangot, hogy ver a szíve, életben van. – Ez volt az első kép róla, amit láttam: egy kis babszem, vibráló középponttal. – Fellélegezhettem. Ezt követően kaptam hormonreceptet és szigorú fekvés-pihenésre ítéltettem olyan 6-8 hétre.

Rögtön az elején több probléma is felmerült:

1. Mi legyen a 1,5évesemmel? A terv az volt, hogy anyám átjön és vigyáz rá nálunk, míg Mr.Kiss haza nem ér a munkából. A terv megbukott. Kismanó ugyanis állandó jelleggel rajtam akart ugrálni, az altatását meg szenvedés volt néznem -és hallgatnom . Ráadásul anyám macskákra való kamuallergiája is jelentkezett. Így babácska hétköznapokon anyámnál kötött ki, aki séta helyett kocsikába ültette és mivel az első játszóterezést követően megállapította, hogy a gyerek után folyton menni kell, ezért többet nem vitte. Úgyhogy ennyit volt a szabadban, nyáron és kora ősszel a gyermek. Kivéve, mikor az apja nem volt annyira fáradt, hogy elvigye egy motoros körútra, vagy hazafelé megálljanak a játszótéren. Átlag olyan 3 órákat láttam éber állapotban a saját fiamat hétköznapokon.
2. A progeszteron készítmény igencsak ráerősített az első trimeszterben megtapasztalt szédülésemre, ami  megfelelő időjárási viszonyok között olyan erős volt, hogy egyszerűen beleszédültem az ágyba, és még akkor sem tudtam volna nem feküdni, ha nem ítéltetem fekvésre. Ez az állapot igencsak megnehezítette a védőnőhöz és vérvételre történő járást, a táppénzes papírért való futkorászásról nem is beszélve. Háziorvos, majd munkahely… (Szeretlek XXI. századi digitalizált világ… Bárcsak az egészségügyi rendszerünket is elérnéd!)
3. Az előző pontnak köszönhetően vésztartalékunkat javarészt ételrendelésre költöttük. Ami valljuk be, nem éppen kifizetődő, ha az ember lánya 4 óra minimálra való bejelentés után kapja a táppénzét, azt is vagy 3 hónap késéssel – függetlenül attól, hogy nettó a dupláját is megkereste egy hónapban. Ha nem többet (5-6 órában.) Ennek a vésztartalék felélésnek, és keresetkiesésnek az eredménye, mint tudott, az lett, hogy anyámhoz költöztünk és a lakásomat eladásra ítéltettük.
4. Az egyik legfájóbb pont az volt, hogy abba kellett hagynom a szoptatást. Nem elég, hogy kevesebbet lehettem a fiammal, még ezt a pici intimitást is elveszítette a kapcsolatunk. Azt hiszem a gyermek jobban viselte ezt, mint én. Egyedül, négy fal közt, szédelegve, sorozat darálva… Senkinek sem kívánom ezt. És közben azt látom, hogy a gyermek megáll a fejlődésben. Előtte már-már mondott szókezdeményeket a környezetében fellelhető tárgyakra, állatokra, testi szükségleteire, építőkockázott, egyre szebben evett… És akkor hétvégeken azzal kell szembesülnöm, hogy mást sem mond, csak azt hogy “autó”, és folyton mesefilmért sír és az építőkocka, nem is érdekli. Semmilyen más játék nem jöhet szóba, csak az autó, amit anyám minden nap rendesen összeszed neki, hogy vigye játéknak. Hiába kérem, autó helyett most vmi mást… nem. Kismanó tévé és autó által hipnotizált lett és egyre inkább leszokott az önálló étkezésről. Mint anya, úgy éreztem, cserben hagytam őt.
5. Egy másik fájó pont, hogy a bennem növekvő baba képét átalakítottam előbb embrióra, majd magzatra. Féltem hozzá kötődni. Gyakorlatilag rettegtem a vetéléstől. Arra gondoltam, ha nem személyesítem meg, akkor könnyebben fogom viselni az esetleges veszteséget. Ez a kép nagyon nehezen formálódott át bennem babává. Abbahagytam a hozzá való beszélgetést, nem mertem magam átadni az újbóli anyává válás örömének. Az az igazság, hogy most is van bennem egy kis távolságtartás iránta. Abban bízom, hogy amikor meglátom őt és vége lesz ennek az egésznek, ez a távolságtartás feloldódik bennem. Hogy képes leszek közel engedni magamat hozzá.

 Olyan 4-5 hét elteltével nyugodtam meg először. Akkor már egy hete nem jelentkezett a barnás folyás és jobban is éreztem magam. Míg egy nap vérzést tapasztaltam. Akkor meg voltam róla győződve, hogy vége. Így mentünk be a sürgősségire. Szerencsére nem így lett. Mikor az orvos diktálta a nővérkének, hogy “egy élő embrió” elkezdtem sírni. Nem értette, “Most miért sír?” Mondom neki, “Biztos megkönnyebbültem.” Mint kiderült lett egy hematomám a méhszájamhoz közel, ami vérezgetett. 5 napot töltöttem a kórházban. Ez alatt az 5 nap alatt 5 szobatársam volt. Ezek közül három elvetélt, kettőnek a méhét vették ki. Már-már én éreztem rosszul magam, hogy egy élet növekszik bennem. Egyik nap volt vérzés, másik nap nem. Már haza engedtek volna, mikor éjszaka valami sötétvöröses cucc jött ki belőlem. Azt mondták, másnap úgyis ultrahangoznak, akkor majd meglátjuk mi van. Reggel nyolctól vártam kb kettőig, hogy lehívjanak. Félidőben Schrödinger macskájával nyugtattam magam. Hogy a macska él. És élt is.

Ez a fajta vérezgetés tovább tartott és csak a hormonszedés leépítése után kezdtem el jobban érezni magam testileg. Persze, feküdjek sokat, pihenjek, ne mozogja sokat, de menjek ilyen vizsgálatra, meg olyanra… Már-már teljesen megnyugodtam, mikor levelet kaptam, hogy nem lett jó a rákszűrésem eredménye, be kell menjek a kórházba -amiatt is-. És kaptam egy időpontot kb. két hétre a levél átvételéhez képest. Az alatt a két hét alatt megannyi forgatókönyv lejátszódott a fejemben. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy legrosszabb esetben szülés után kiveszik a méhemet, és ez nem is olyan rossz. Úgysem terveztünk több  gyermeket nevelni kettőnél. Szerencsére, csak némi mutáns sejtet találtak a kenetben, a vizsgálatot megismételték, mondta a doktorúr, hogy egy kis barnás folyás lesz, ne ijedjek meg tőle. Azon már túl voltam. Egy kis barnás folyás semmiség. Probléma akkor van, ha élénkvörös. A nőgyógyász a védőnőknél azt mondta, hogy ezeket a daganatos sejteket okozhatja a terhesség is, a hathetes kontrollon kell szóljak, vegyenek megint mintát. Próbálok erre nem gondolni. Mármint arra, hogy idővel akár rákos is lehetek. De pont tegnap éjjel álmodtam ezzel, hogy egy rossz hírt közölnek velem, a méhem állapotát illetően. – Furcsa, mostanában egyre többet álmodom.

Miután megnyugodtam, hogy nem vagyok rákos és nem kell terhesség alatt kis darabot kimetszeni a méhnyakamból, egyre többet tudtam lenni Kismanóval és a fejlesztésére koncentrálhattam, s közben újra elkezdtem a szocializációját a játszótérre hordással. (Télen többet hintázott a gyermek, mint nyáron és ősszel együttvéve.) Majd jött a költözés mizériája, minek köszönhetően a terhesgondozáson a nőgyógyász elküldött ugye pszichológushoz, így most járok hozzá. (Na nem ahhoz, hanem a sajátomhoz, mert akihez küldött, elküldött ahhoz, akinek már volt szerencséje hozzám. Orvosi utasításra tettem egy felesleges kört, pedig mondtam, hogy ez lesz…)  Őt meg itt, a hasamban folyton csak sürgetném, hogy legyen már idekint. Szeretnék ezen az egészen túl lenni. A terhességen, a szülésen, a rákszűrésen. Szeretném Kismanót meggyomrozni, úgy mint régen, hogy ne attól kelljen félnem, hogy hasba rúg. Futkározni vele, meg úgy általában mozogni többet, hason könyvet olvasni, azt, amit most 15 percig csinálok 5 percben letudni, kipattanni az ágyból és úgy a sarkamra állni, hogy az ne fájjon. Reggelente üdvözölni a napot, hogy “namaste” és hasonlók.