Te mit csinálsz a hosszú hétvégén?

Én szülni fogok. Remélhetőleg. Ez lesz a második szülésem.

Közel egy évig jártam pszichológushoz, hogy ez a baba esélyt kapjon az életre. Szerettünk volna egy kistestvért az első babának, kis korkülönbséggel. A testvérprojektnek az első szülésem élménye kis híján betett. Elég nehéz úgy gyermeket csinálni, hogy az ember lánya undorodik mindenféle szexuális közeledéstől, nem? Nem a libidócsökkenésről volt itt szó, vagy arról, hogy testileg fájt volna. Az aktus azon részéhez igazából el sem jutottunk az elején. A lelkemben téptek fel egy sebet az első méhszáj vizsgálatoknál és ez rányomta bélyegét a későbbi szexuális életünkre. Furcsa mód, a probléma csak akkor kezdett kiütközni, mikor ismételten megpróbáltunk volna páros életet élni. Nem ment. Pedig szeretem a páromat, akkor is szerettem, kívántam is, mégsem ment. Egyre kényelmetlenebbnek éreztem a közeledéseit. A probléma forrását persze könnyen azonosítottam magamban, így felkerestem azt a pszichológust, akivel egyszer már sikerült feldolgoznunk egy 17 éves korombeli traumát. Ő volt az első, aki nevén nevezte a velem történteket. Most újra szembe kellett néznem a megalázottságommal, ismét meg kellett tanulnom bízni egy férfi közeledésében. Hálás vagyok a páromnak, amiért ennyire megértő és türelmes volt velem, míg újra tanultam a szexualitásomat. Nem éreztette velem annak kényszerét, hogy mindenképp szexelnünk kell. Lassan, lépésről lépésre jutottunk el addig, hogy már csak a fogantatástól és az újabb szüléstől féltem. A gátak a terápiának köszönhetően fokozatosan oldódtak. Végül feldolgoztam mindkét traumát. A régit is és a szülőszobán történteket is. Sikerült újra, egy mindkettőnk számára egészséges szexuális életet kialakítani. Nem olyan ez, mint az elején. Másabb. Intimebb.

Félek-e most a szüléstől? Nem igazán. Leginkább attól tartok, hogy ha császárra kerül a sor, egyedül kell végig csinálnom, mert oda Mr.Kiss nem jöhet be velem. Persze, szeretnék szabadon választott pozícióban szülni, szeretném, ha nem hallomásból kellene kikövetkeztetnem, hogy mi is történik velem, vagy éppen mit fognak velem csinálni, hanem tájékoztatnának az események miértjeiről. De nem dédelgetek magamban hiú reményeket. Nem futotta orvost fogadnunk. Csak abban bízom, ha elmondom mi történt velem az első szülésemnél valamivel empatikusabb bánásmódot kapok és ha kérem az orvost, a vizsgálat közben, hogy kicsit hagyja abba, akkor nem arra fog gondolni, hogy most hosszú hétvégén is itt kell robotolnia, hanem megértőbb  lesz velem. Úgy gondolom nekik is jobb, ha nem változom hisztérikává a szülőszobán. A szabad pozíció, az oxitocin nélküliség, a gátvédelem, meg hasonló nyalánkságok, valószínűleg csak álom marad számomra. Most inkább kíváncsi vagyok, hogy ez a szülés hogy fog beindulni? Megint elkezd előbb a magzatvíz szivárogni? Vagy most a méhösszehúzódások jönnek előbb? Vagy be kell-e feküdnöm a kórházba, hogy elindítsák a szülést? Csak ez utóbbitól mentsen meg engem a sors! Elég nehéz volt ennek a várandósságnak az eleje, legalább a vége legyen kicsit könnyebb. Jelenleg mégis azt érzem, ezt a babát túl fogom hordani. Semmi jel nem utal arra, hogy készülődne kifelé. Jól érzi magát idebent? Nem tetszik neki az időjárás? Vagy csak azért van ez, mert elfelejtettek nekem szólni két hete, hogy már ne szedjek magnéziumot?

Hmm… Ha elérkezik az ideje, akkor találkozni fogunk.