Egyedül a nagyvilágban

Amikor először igazán láthattam őt a melegítőben feküdt egy másik babával. Rögtön tudtam, hogy melyikük az én fiam. A másik üvöltött, ő csak kalimpált, talán szipogott egy kicsit. Odamentem hozzá, köszöntöttem. Nem mertem megfogni. Nem azért mert féltem attól, hogy valami kárt teszek a pici testében. Nem tudtam, lehet-e. Összetörve álltam ott előtte, friss varratokkal, nyúzottan. Kétésfél órája feküdhetett ott, egyedül, árván, magára hagyva, miközben egy igencsak erős lámpa fénye sütötte pici testét. A kezemet a szeme elé helyeztem, hogy takarjam az erős fényt. Másik kezem kisujját a tenyerébe illesztettem, s ő rámarkolt. Abbahagyta a kalimpálást – mennyire elfáradhatott benne – és kinyitotta a szemét.

Mérhetetlenül magányos lehetett. Addig, nyolc hónapon át együtt voltunk, bennem nevelkedett, tompa hangokkal és sejtelmes fényekkel körülvéve. Most ott feküdt, kiterítve, egy üvöltő sorstársa mellett, vakító lámpafényben, egyedül a nagyvilágban. Nem volt mibe kapaszkodjon. Kalimpált, hogy hátha elkap valamit, valakit, engem, akinek mellette lett volna a helyem az első lélegzetvételét követően. A burok, ami addig körülölelte megszűnt létezni. Már nem hallott ritmusos lüktetést sem.Nem ölelte őt semmi és senki.

Mennyire magányos lehetett kinti élete első öt napjában. Megszületett és szinte rögtön bántották. Mikor először öltöztettem a korán, láttam a sok szúrásnyomot az ujjbegyein, kézfejében a kanűrt. Kiszáradt, vérfoltos bőrét. (Popsitörlővel törölgettem, ápoltam.) Naponta szurkálták, hogy vért vegyenek tőle. Ha nem akart enni, megszondáztatták. Mikor ezt megtudtam csak a libatömésre tudtam gondolni, hogy megtömték őt is, mint egy libát.

Amennyiszer csak lehetett bementem hozzá, hogy vele legyek, átöleljem és szépen, lassan megetessem. Igazán magamhoz venni csak a hatodik napon tudtam, mikor végre közös szobát kaptunk. Órákon át magamhoz ölelve tartottam. Ez megnyugtató volt számomra, s számára is. Este nem alhatott velem egy ágyban, de láttam, ahogyan olykor-olykor kinyitotta a szemét s rám nézett a plexin keresztül, mintha azt ellenőrizné, ott vagyok-e még vele. Akkor elmosolyodott és aludt tovább. Már nem volt egyedül, az anyja is vele volt.

A mai napig bánt, hogy egyedül kellett őt hagynom az első napokban. Még nekem is mennyire szokatlan és fájdalmas volt az első éjszaka,  nélküle. Addig éreztem a mozgását, de akkor, ott feküdtem, teljesen üresen, s ő egy másik épületben. Nem éreztem őt sem magamban, sem magamon, még csak mellettem sem volt. Én is egyedül voltam. De ő életében először volt egyedül, egy teljesen ismeretlen közegben, fényárral körülvéve éjszaka és nappal között nem volt különbség számára. Ott feküdt, teljesen egyedül egy kis plexikocsikában, egyedül a nagyvilágban, idegen hangokkal és emberekkel körülvéve, akik csak bántják őt.

Az ablakon át láttam az épületet, ahová vitték, s gondolatban magamat őmellé helyeztem. Így tudtam csak elaludni.