Sose ütött meg, de mégis bántott

Nemrégiben elég nagy visszhangja volt Claudiáék gyerekveréssel kapcsolatos reakciójának. Én is sokat hallom az idősebbektől, hogy bizony, kell az a pofon, meg elfenekelés, mert ők is kapták, ha megérdemelték és milyen jó emberek lettek, persze a mai fiatalok… (Érdekes módon a történelem folyamán az idősebb generáció mindig sokkal züllöttebbnek látta és látja a náluk fiatalabb generációt. Figyelnem kell rá, hogy emlékezzek, mennyire problémás kamasz voltam és ha a fiaim csak egy picikét lesznek kevésbé problémásak, akkor jó munkát végeztem gyermekkorukban.)

Szóval, gyerekverés… Jómagam nem vagyok erőszak párti, semmilyen formában, így a gyerekverést sem fogom nagy valószínűséggel alkalmazni fiaimon. De még csak meg sem fenyegetem őket ilyesmivel. Azzal ugyanis hitelemet veszteném. Azt olvastam ugyanis, hogy a gyermeknevelésben nagyon fontos a következetesség, mert az a gyereknek biztonság érzetet ad. És milyen igaz! Anyám sokat hangoztatja, hogy Ő sohasem ütött meg engem. Hogy sosem bántott. Hát… Nézőpont kérdése. Konkrétan emlékszem egy esetre, mikor valami csekélység miatt a merőkanállal fejbe vágott. Fájt. Sírtam is. Ő erre nem emlékszik. Nem akar emlékezni. Másrészről, meg sokat fenyegetőzött, hogy nadrágszíj, meg pofon, meg hasonlók. Sokkal súlyosabb vétkekért, sokkal jobban kellett volna elverve lennem. De a fenyegetőzései legtöbbször csak üres fenyegetések maradtak.

A helyzeten az rontott a leginkább, hogy néha derült égből, kisebb, apró dolgok miatt, figyelmeztetés nélkül kegyetlen büntetéseket kaptam. Nem volt elbeszélgetés, hogy amit tettem, miért tettem, hogy gondoltam, máskor ilyet ne, és hasonlók. Ha ilyen volt, akkor a büntetés nagy valószínűséggel a legközelebbi és az azt követő alkalmakkor is elmaradt. Amikor ténylegesen büntetett, annak nem voltak előre letett szabályai. És ez számomra annyira kiszámíthatatlanná tette őt, hogy elkezdtem szabály szerűen rettegni tőle. Amit csak lehetett, titkoltam előle. Nem mertem elmondani neki semmit sem, mert féltem a haragjától.

Lehet tényleg, sohasem bántott, de rettegtem tőle, hogy egyszer tényleg, úgy igazán elver. Rettegtem tőle.

Vajon mi lehet a rosszabb? Folyamatos rettegésben élni egy kiszámíthatatlan szülőtől, vagy néha megkapni azt az egy-két jól irányzott, megérdemelt pofont egy következetestől?

A legrosszabban biztos vagyok. Mégpedig: Rettegésben élni egy következetlen szülő mellett, akinél bizony elő-elő kerül a nadrágszíj.