A jövő férfi nemzedéke

Kislány koromban én is voltam Zsuzsika. Igazság szerint több Zsuzsikát is ismertem. A lényeg az, hogy mikor panaszkodni merészeltem, hogy Pistike, vagy Lacika vagy Bence, Zoli, stb… bántott az oviban, nagymamám, anyukám, az óvónéni, mindenki azzal jött, hogy biztos tetszem neki, vagy hogy biztosan szerelmes belém. Hát persze. Arra emlékszem, hogy amikor kér fiú verekedett össze, biztosan elő lettek állítva, hogy ezt mégis miért, és akkor jött a ki kezdte problémája, meg a kérjetek egymástól bocsánatot. Míg egy kisebb hajhúzásnak nem nagyon voltak következményei.

Sokat gondolkodtam ezen, mikor még nem tudtuk lányunk, vagy fiúnk lesz, hogy mit tennék hasonló helyzetben. Mit mondanék a lányomnak? Kérdőre vonnám-e a kisfiút, vagy a nevelőt? Nem tudom. Azt viszont biztosan tudom, hogy nem mondanám a lányomnak azt, hogy az, hogy egy kisfiú bántja, az a szerelmének a jele. Márcsak azért sem, mert ebben én nem hiszek. (Ezek a kisfiúk ütik verik az anyjukat? Csak azért, mert őt is biztosan szeretik. Az én kétéves fiam csak akkor szokott ütni, ha éppen valami hangos szóváltás van köztem és az apja között. Ő kérem szépen rendet teremt. Beszélni még nem beszél, de ránk kiált, majd mindkettőnkhöz odamegy és finoman megbüntet. – Szerintünk aranyos és teljes mértékben igazat adunk neki.)

Visszatérve ehhez a tetszik, meg szerelmes dologhoz: miután már többedjére hallottam ezt a magyarázatot, a szerelmet valami csúnya dolognak kezdtem el képzelni. Valami nagyon ciki, gúnyolni való akárminek. Ugyanakkor később, ha valaki bántott valakit és az elmondta a tanárnéninek, akkor a többi gyerek rögvest árulkodónak bélyegezte, azt pedig mindenki megtanulta, hogy árulkodni csúnya dolog. Így aztán leszoktam arról, hogy az engem ért sérelmeket a felnőtteknek elpanaszoljam, az okokat pedig magamban kerestem. És tűrtem. Csendben tűrtem a megaláztatásokat. Nagyon kell figyelni arra, szülőként hogyan kezeljük az ilyen helyzeteket.

Azt hiszem, ha egy nap az egyik fiam hazaállít azzal, hogy azt mondták szerelmes egy Zsuzsikába, mert meghúzta a haját, először is megpróbálok a végére járni, hogy miért is történt az a hajhúzás. Majd megkérem, kérjen elnézést ettől a Zsuzsikától és közölje vele, a hajhúzás tulajdonképpen miért is történt. És jelentse ki, hogy az óvónéni, meg a többiek tévedésben élnek, ha azt hiszik, szerelmes ebbe a Zsuzsikába, mert erről szó sincs. Ha viccesnek gondolta a hajhúzást, akkor lássa be, hogy nem volt vicces és ígérje meg, többet igyekszik nem tenni ilyet és hasonlót, mert látja, hogy ezzel bántotta őt. – Vagy valami ilyesmi.

Persze nem tudom, hogy mennyire szokták napjainkban használni ezt a formulát megoldásként. Azt tudom, hogy az én időmben ez egy eléggé bevett szokás volt az én környezetemben. Mintha még olvastam is volna egy könyvben – régi könyvben -, hogy a babák harapással fejezik ki szeretetüket. Persze, ha ez így is van, az óvodáig csak kinövik ezt és megtanulnak puszit adni. Vagy nem?

Minden esetre arra a következtetésre jutottam, hogy azt, miképpen bánnak velünk a férfiak, nagyban befolyásolja, hogy milyenek voltunk kislányként, mennyit tűrtünk, milyen visszajelzéseket kaptunk. Mennyire vették komolyan a minket ért sérelmeket. Ha gyermekként azt tanuljuk meg, hogy a minket ért kisebb bántalmazásnak nem igazán van következménye, hiába panaszkodunk, akkor felnőttként mennyire fogunk merni kiállni magunkért, vagy segítséget kérni?

Azt hiszem, azt, hogy milyen lesz a jövő férfi generációja, nagyban múlik mostani kisfiúk szülein. Hogy mi milyen példát mutatunk nekik. Hogy mennyire kényelmesítjük el őket. Mennyire erősítjük bennük azt a tudatot, hogy a férfi előrébb való egy nőnél. Hogy egy férfinél normális, ha kicsit agresszív, mert a férfi erős. Rajtunk múlik, hogy a jövő férfija mennyire tekint partnerként, egyenlő félként későbbi választottjára. Azt hiszem már más világban élünk, mint 100 évvel ezelőtt és mások lennének az elvárások egy párkapcsolatban. És ezt hol máshol lehetne jobban megalapozni, mint a gyermekekben?

(A Zsuzsikával kapcsolatos bejegyzésem itt lehet olvasni.)