A fal

Ha minden igaz, hétvégén költözünk. Nem úgy, ahogy szerettem volna, de költözünk. Addig padlószőnyeget sikálok, ablakot, ajtót törölgetek, fürdőszobát, konyhát, vécét ragacstalanítok, közben itthon szelektálgatok kicsit. A cicák még maradnak, amíg fel nem húzzuk a falat. Ó, azt a mesés és csodálatos falat!

Hogy az mekkora problémát tud okozni. A részemről teljesen mindegy, hogy van-e vagy nincs-e a konyha-étkező ketté választva. Páromnak már a gondolat is nyomasztó, hogy egy nagyobb teret kettéosztunk, ráadásul úgy, hogy a konyhának semmi szellőzése nem  lesz biztosítva. Ha ehhez hozzáadjuk, anyám olajbansütési technikáját és a szagelszívó, mint olyan nem létét, teljes mértékben egyet tudok érteni az aggodalommal. Persze párom részéről maga a fal, teljesen elképzelhetetlen valami. Nem is érti, hogy akarunk oda építeni. Anyám részéről nem kérdés a fal, mert ugye a macskák ne ugorjanak az asztalra, meg a konyhapultra. (Megjegyzem, jól nevelt macskák lévén, ilyet nem csinálnak. De tényleg nem.) Persze anyám, a tegnapi csetepaté után nagy kegyesen felajánlotta, hogy szívesen lemond a falról, ha lemondok a macskákról. Hát, azt én biza meg nem teszem. Több okom is van rá:

1.  Yin lassan 15 éve társam és vígaszom
2. Yang olyan félős, hogy még az újszülöttől is menekülőre fogta. Ha valakinek odaadnánk, egy hét alatt belepusztulna.
3. Habár Yang továbbra is csak akkor közeledik Kismanó felé, mikor alszik, Yin cica igencsak megértő és türelmes vele és ez Kismanót láthatóan nagy örömmel tölti el.
4. Az évek alatt felépített és kialakított udvartartásomhoz minden körmömmel ragaszkodom.
5. Ennyivel tartozom 14éveskori önmagamnak, aki egy cica hazavitele miatt a liftbe berángattatott, kinek melltartópántja megszaggattatott s kisbarátja utcára dobattatott.

Visszatérve a falhoz, anyámat párom olyan sikeresen megsértette, mikor a lomjait, ami miatt a konyhában festeni nem lehet leszemetezte, hogy anyám úgy döntött, nem szól hozzá többé. Sértettségében üzenetet is írt nekem, hogy közöljem Mr. K-val, hogy megtűri őt a gyerekek miatt, de hozzá többet nem szól. Most a sértődött drámakirálynőt játssza. Olyannyira, hogy egymaga a nagy, kerek asztalát szétszedte és bevonszolta a szobájába. Többszöri segítség felajánlás még többszörösen el lett utasítva. Na, nem én voltam a felajánló, hanem párom. Szerencsére azt egyikül sem várja el tőlem, hogy ilyen állapotban bútort emelgessek. De a lényeg, hogy két heti hiábavaló könyörgésnek, hogy ugyan a dolgait nézze már át, szelektáljon, a konyhából pakolja el azt, ami nem odavaló, egy falról induló vita vetett véget és anyám, nagy szenvedések közepette, míg a szobákat takarítottuk, elkezdte a dolgait bevinni, elkezdett szelektálni. Mindezen tevékenységek közepette kínosan figyelt arra, hogy páromra még csak rá se nézzen, vele az útját ne keresztezze, de ha éppen látjuk őt sóhajtozzon és nyögjön, s megjegyezze, hogy mennyire rosszul van és fáradt és nem bírja… Természetesen a segítség bármilyen nemű felajánlását határozottan elutasította.

“Nekem tőletek nem kell segítség. A szobámat sem kell kifesteni.”

Az egész persze el fog tartani 1-2 hétig és nyáron már amiatt lesz vérig sértődve, hogy miért nem állunk már neki a lakrészében a tapétát leszedni, falat glettelni, festéket falra kenni, és miért nincs makulátlan rend.

A nagy sértődés az ő dolgainak leszemetezését követően robbant, melyért párom őszintén elnézést kért. Aztán anyám jött, hogy mennyire tiszteletlen, és családtaggal nem illik így beszélni, főleg nem a saját házában…

Az érzelmileg éretlen embereknek nincs önreflexiója. Egyszerre pergett le előttem az összes sérelem, mit anyám mondott nagymamámnak – a saját házában -. Hogy pufogva szemetezi és szarozza le nagymamám holmiját. Hogy mennyire pöffeszkedve és fennhéjázva beszél vele, mikor megérkezik hozzá. Hogy mennyire zavarja őt nagymamámnál, hogy minden ragad a kosztól. Anyám a tipikus más szemében a szálkát, magáéban a karót sem ember esete.

Nekem most csak annyi maradt, hogy épp ésszel túléljem a reánk váró 3 évet. A könyv egyik tanácsa, hogy megfigyelőként, objektíven tekintsek rá, mindazon tudás birtokában, amit sikerült megértenem az éretlen emberekkel kapcsolatban. Azt hiszem működni fog ez az érzelmi távolságtartás, hiszen ma és tegnap, meg tegnapelőtt, ahhelyett, hogy belevonódtam volna a vitába, csak megfigyelem őket. Felnőtt emberek, rendezzék le egymás között. S most kifejezetten kezdem magam megfigyelőként teljesen normálisnak érezni. Ami azért az oly sok évi “te nem vagy normális”-ozás után meglehetősen furcsa, de jól eső érzés.